December 12-én van Antall József miniszterelnök halálának 20. évfordulója. Lassan annyi idő eltelt azóta, hogy talán itt az ideje annak, hogy kialakuljon róla, munkásságáról egy reális, igazságos kép. Hiszen most már van összehasonítási alapunk is, több mint négy teljes kormányzati ciklus telt el a halála óta.
A Fidesz és személyesen Orbán Viktor megpróbálja magát, magukat Antall politikai örökösének beállítani. Ami azért, ha valaki jobban ismeri a tényeket, valljuk be, elég furcsa… A baloldal, és annak nagy öregjei most tisztelettel beszélnek róla. Ők is megfeledkeztek a valóságról, arról, hogy lefasisztázták, leirredentázzák, hogy megpróbálták ellehetetleníteni kormánya munkáját. Akik a legjobban gyűlölték, ma azok hivatkoznak rá legszívesebben.
A fiatalabb generációk nem igazán ismeri Antall nevét, kevés könyv jelent meg róla, és kevés az 1990-es évek elejéről a digitális anyag is. Ma már a politika szinte minden apró mozzanata felkerül a világhálóra, videók, cikkek, blogbejegyzések rögzítik az eseményeket. Az egyik így, a másik úgy. Hazánk első szabadon választott miniszterelnökéről alig van valami a hálón. Ezért is könnyű visszaélni a munkásságával, kiforgatni szavait, mondatait, tetteit.
De ki volt Antall József? Megválaszolhatnánk a kérdést annyival is: magyar államférfi. Se több, se kevesebb.
Aki kilépett a Varsói Szerződésből. Aki meghatározta hazánk irányát Európa, az Európai Unió felé és a NATO-ba. Ő írta alá a csatlakozási kérelmünket. Ami nagy történelmi lépés volt. A biztosíték, hogy végre eltávolodunk az oroszoktól, a Szovjetuniótól.
Ha nyugati vezetők memoárjait böngésszük, azt olvashatjuk, hogy „nagy magyar”, vagy „nagy európai”…
De ma ennyi nem elég. Szükséges ezt jobban kifejteni, mert mint feljebb már utaltam rá, sokan ki akarják sajátítani maguknak, és megint mások, pedig olyan képet próbálnak festeni róla, ami nekik tetszik, de melynek nem sok köze van a valósághoz. És megint mások, évek óta gyalázzák, hazugságokat terjesztenek róla. Igazságtalanságokat, melyeket meggyőződésem szerint egyáltalán nem érdemel meg. Egy blogbejegyzés nem enged elég teret arra, hogy két évtized vitáit helyre tegyük, de azért nézzünk néhány fontosabb momentumot.
Egyáltalán nem vagyok Antall szakértő, de elsősorban szakmámnak és érdeklődésemnek köszönhetően nagyjából mindent elolvastam, megnéztem, amit Antallal kapcsolatban máig meg lehetett. És elég sok emberrel beszélgettem is az évek során, akiknek volt köze a munkájához, pártjához…
Kezdjük azzal, hogy szétválasztjuk Antall személyét a kormánya tagjaitól. Tegyük ezt azért, mert Dr. Antall József egy jól felkészült demokrata volt, komoly családi, politikai háttérrel. Egy olyan ember, aki 1956-ban is aktív volt, és aki tett azért, hogy a hit tovább éljen… A kormánya pedig egy középszerű, az akkori lehetőségeknek megfelelően összeállított amatőr politikusokból álló testület volt.
„Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Ez az egyik legtöbbet emlegetett mondata. Ami arra utal, hogy ha nem lett volna megegyezés a Kádár-rendszer politikai elitjével, akkor nagyobb lett volna a mozgástér. Többet lehetett volna tenni, jobban lehetett volna kormányozni. De nem volt forradalom, „bársonyszékes forradalom” volt. Azaz kiegyezés. De miért? Az egyszerű válasz így szól: mert a társadalom nem mozdult meg igazán. Nem voltak nagy tömegdemonstrációk, kevesen akartak tenni is, nem volt nyomás az MSZMP-n! A hatalom a gazdaság állapota miatt, az adóságok miatt omlott össze, nem a demokráciát követelő nép, nemzet nyomása alatt.
Tehát nem volt forradalom, rendszerváltás volt. Olyan, amilyen. Ő maga azt vallotta erről, hogy nem szereti ezt a kifejezést sem, mert „lovat lehet váltani, rendszert nem”.
A régi káderek, újságírók maradtak a helyükön, és hiába nyerte meg az MDF a választásokat, hiába volt a 42%-os mandátumarány a parlamentben, és hiába volt a kormánytöbbség, a szocializmus még mindig jelen volt, ezzel párhuzamosan az igazi reformokhoz hiányzott a nép, a választók támogatása. És nem volt kétharmad sem. De volt egy nagyon erős SZDSZ. Amely hiába játszotta a kampányban az antikommunista szerepet, a parlamentben már nem így viselkedett. Ahogy 1994-től, az első MSZP-SZDSZ kormányzás idején sem, de az már egy másik történet…
Emlékezzünk a „médiaháborúra”! El tudnánk ma (vagy a Horn, esetleg a Gyurcsány kormány idején) képzelni, hogy egy közszolgálati TV elnöke letiltja a miniszterelnök interjúját?! Ugye, nem. Vagy azt egyáltalán, hogy a televízió elnöke „ellenzéki” legyen? Hogy a sajtó minimum 75%-a baloldali, egy jobboldali kormány idején?
Nem egyszerű így politizálni, kormányozni.
Emlékezzünk a taxisblokádra is. Arra a „spontán” demonstrációra, amelyet nagyrészt az SZDSZ szervezett. És miért is? Mert felemelték a benzin árát és nem szóltak előre. De miért is nem? Mert 2-3 napi üzemanyag-tartaléka volt akkor az országnak, és ha bemondják a rádióban, hogy emelés lesz, néhány óra alatt elfogy minden. És akkor jön az összeomlás…
Elismerem, hogy ezt így utólag könnyebb belátni, mint akkor. De azért csak gondoljunk bele, hogy hányszor emelték azóta a benzint? És miért is kellett akkor emelni? Mert a Kádár-rendszer mesterségesen alacsonyan tartotta a benzinárakat, és olcsóbban lehetett a kutaknál kapni, mint amennyiért importáltuk! Talán logikus, hogy ez így nem volt tartható…
Sokan a szemére vetik, hogy mindent eladott, privatizált. De ez nem igaz. A nagy privatizálások 1989-ben és 1994 után zajlottak, a szocialista kormányok idején. 1990 előtt az elvtársak elsősorban maguknak és barátaiknak adták el az állami vagyont. Később inkább a külföldi vásárlókat részesítették előnyben. Antall azt adta el, amit talán muszáj volt. Amit az átmenetben, egy összeomló szocialista rendszerből a szociális (!) piacgazdaságban el kellett adni.
Nem tudom pontosan elképzelni, hogy milyen lehet az omladozó falak között, állandó támadások közepette tüzet oltani, de nem lettem volna a helyében. Amikor visszatekintünk, erre is emlékezni kell.
Még megválasztása előtt, az MDF Országos Gyűlésén 1990 júniusában mondta először Antall a híres 15 millió magyarral kapcsolatos mondatát, amit talán mindenki ismer.
„Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.”
És így is tett. Volt tényleges nemzetpolitikája, kiállt a határon túli magyarokért. Támogatta őket politikailag és anyagilag is, ami addig példanélküli volt. Létrehozta a magyar állandó értekezletet, tartotta a szavát.
Még akkor is, ha sokan – talán joggal – a szemére vetik Kárpátalja kérdését. Ebben talán hibázott. Talán csak jobban látta, érezte a politikai realitásokat.
A bejegyzés elején említést tettem már az Orbán féle „Antalli örökségről”. amely egy legendából táplakozik, mely szerint Antall a halálos ágyán felhívta Orbánt, és rábízta a „nemzeti oldal jövőjét”. Ez lehet, hogy jól hangzik, de igazából sosem tett ilyet, nem is telefonált. Így ez egy jól kitalált hazugság.
„Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg a nemzetnek haszna van belőle. Teszem, amíg tudom.”
1993. december 12-én meghalt, legyőzte a rák. Aznap este tízezrek mentek a parlamenthez gyertyát gyújtani. A ravatalánál december 17-én és a másnapi temetésen soha nem látott számban külföldi vezetők, elnökök, miniszterelnökök rótták le kegyeletüket, hogy csak néhányat említsek: Margaret Thatcher, Al Gore, Helmut Kohl… Akik azért jöttek, hogy búcsút vegyenek Közép-Európa legnagyobb államférfijától… Többszázezres tömeg rótta le tiszteletét. Közel negyed millió ember, egy nap alatt. Köztük többtízezer határon túli honfitársunk, akik eljöttek, hogy elbúcsúzzanak 15 millió magyar miniszterelnökétől…
Megkésett memoár. Antall József (1932-1993) - Dokumentumfilm a miniszterelnök életéről, munkájáról
